Túlélet Velencében 6

A város körül meg bezárult a sötétség ostromgyűrűje.

A város körül meg bezárult a sötétség ostromgyűrűje. A mocsár azóta egyfolytában forr. A külvárost már a háború alatt elnyelte. De a rémisztő lidércek soha nem fénylettek föl többé. Csak csönd és tömör éj köröttünk, a városra merőlegesen tűz a Nap, süllyedünk. A csatornákban egyre tisztábban hallom a láp kárörvendő zubogását. De köröttünk tömör a csönd, és fölöttünk kampón lóg a Nap.

Érzem, Anya karon fog. Hazavezet. Az ágya szélére ültet. Összesöpri a szerelmét. Mert az a Szörnyeteg elporladt, mire hazaértünk. Akkor még mondhattam, hogy haza. De már nincs hazám. Nincs mihez képest. A haza azért haza, mert akinek nem hazája, annak idegen. De nincs már senki, akinek idegen lehetne. Senki.

Mindig csak Anya hangját hallom. Olyan száraz a hangja, hogy kipattogzik tőle az arcom. Anya…

Apád nem akart téged. De én nem nyugodtam bele. És megszültelek. A város minden férfijával lefeküdtem, hogy szülhessek. Hogy megszülhesselek. Senki nem volt képes arra, hogy megtermékenyítsen. Hogy fölcsináljon. Senki. És akkor találkoztam Apáddal. Féltem tőle. Ő a holtak között élt. A halottaknak vezényelte a díszgyászt. A halottaknak vezényelte az élet siratóit.

Mégis beállítottam hozzá. Behunyt szemmel. Reszkettem. Zizegtek a hullák. Akkorra már minden más férfi minden erejét kiszívtam. A hüvelyem akkor már a férfiasság tömegsírja volt. Minden férfi megöregedett miattam. Mind miattam öregedett meg. Mindnek miattam hajlott meg a háta. Miattam meszesedett el a lelke. Mind miattam lett hamuszürke. Kioltottam szemükben az élet fényét. Ha volt valaha fénye. És tönkretettem a város minden asszonyát. Uraik impotens árnyakként imbolyogtak a nyirkos nászi ágyak körül. Hiába tárultak combjaik. Hiába nedvesedtek ajkaik. Hiába ágaskodtak melleik. Lassan minden asszony méhe beszáradt. Minden asszony melle lelappadt. Elvettem tőlük, mielőtt megismerhették volna, a szerelem örömét. Megroskasztotta a várost az öregség. Tehetetlen aggok csoszogtak agyonaszott vénasszonyok körül. Mindenütt.

De engem űzött a vágy! Szülni akartam! Megőrizni benned magam! Tüzelt a méhem, a hüvelyemben forrtak a kegyetlen nedvek! És beléptem Apádhoz a holtak birodalmába. A zongora fedelén adtam neki magam. Meredtek köröttünk a holtak. A zongorában elpattantak a húrok. A feledés fegyházaiból kitört a föllázadt emlékezet. És Apád berobbant a méhembe.

Nem akarta, hogy megszüljelek. Minek szülessen még egy halott, mondta. Mégis rám mászott még egyszer. Kínomban a szakállába kapaszkodtam, mert föltépte bennem a szülés friss sebeit. Ott rázkódtál velünk az ágyban. És megfogant a testvéred, és Apád bőgve vágta le a szakállát, és azt üvöltözte a tükör előtt, hogy ő nem fogja a gyerekeit a semmi prédájául vetni. Hogy ő nem cimborál a halállal. Meg az élettel se. És csak nyeste magáról a szőrt, míg együtt patakzott az arcáról a vér és a könny.

Megszültem az öcsédet. De Apád őt elvitte magával, s én nem láttam soha többé.

Anya olyan halkan beszélt, hogy mellé kellett feküdnöm az ágyba. Átöleltem, a szájára tapasztottam a szám, és csak sírtam, sírtam - - - Anya! És kínlódva elsuttogta, hogy az öcsém lett a Szerelmem, hogy Apám a város levélhordójának üres táskájába csempészte a sivalkodó pulyát!

(7. rész következik)