Túlélet Velencében 13 (Irodalomtörténeti bejegyzés)

A további bejegyzések olvashatatlanok.

A Velencei Irodalomtörténet porladó kéziratának belső borítóján, feltehetően az előzőekben 12 részben olvasható túlélettani kísérlet, a “Túlélet Velencében” kapcsán az alábbi bejegyzés olvasható:

A “Túlélet Velencében” nem a túlvilágon, hanem egy miénken túli, egy másik világban játszódik. A mi világunkhoz képest más ez a világ, így hozzá képest a miénk is meghatározható. A meghatározottság nem más, mint az elkülönült létezés, esetünkben az élet bizonyítéka. Élet önmagában nem létezik, csak a halálhoz – vagy egy túlélethez, egy elképzelt másik élethez viszonyítva. A viszonyítás határozhat csak meg. Önmagában a létező nem ismerheti föl a létezését, csak egy másik létezőhöz képest. Akkor is, ha e másik létezőt önnön létéből ő maga szublimálja, éppen azért, hogy meghatározhassa magát. A meghatározás igénye így csak az értelem szükséglete.

A világ egyensúlyainak létét csak ezek hiánya bizonyítja. Az állandó felszíni hullámzás az egyensúly mozdulatlan és ismeretlen mélyei fölött. Az egyensúly létezési módja fölborultsága. Így az egyensúlyok meghatározása is csak hiányaik meghatározásával lehetséges.A világegyetem egyensúlya a legvalószínűbb állapot elérésével valósulna meg. A legvalószínűbb állapot a mi világunk szempontjából a legvalószínűtlenebb: a kiegyenlítettség, a nemmozgás, a halál. A halál a tökéletes rendezetlenség, vagyis maga a megvalósult egyensúlyi rend. Vajon mi történik akkor, ha e halált úgy modelláljuk, hogy mégis mozogjon, hogy a rend rendezetlen legyen – tehát ha olyan egyensúlyi modellt alkotunk, amelynek alaptörvénye az egyensúly hiánya?

Az ilyen modellálás látszólag lehetetlen.

A lehetetlent a mítosz teszi látszólagossá.

A mítosz: önvédelem. Az ismeretlen és kiismerhetetlen, vagy az ismert, de ellenállhatatlan hatalmaknak való reális alávetettség irreális uralommá változtatása az irracionalitás birodalmában.

A mítosz mindig mágikus erejű, s a mágia: önmagunk ráolvasása a nélkülünk való világra. Hátha kezessé válik az ellenünkre lét. Hátha velünk történnek a dolgok, s nem mi történünk a dolgokkal. Hátha megtörténik a csoda.

A csoda nem más, mint a nem remélt véletlen átszivárgása a törvény hajszálrepedésein. A mítosz e titkos szivárgások gyűjtőmedencéje. A Túlélet Velencéjének lakói e medencében fulladoznak.

Az említett irodalomtörténet tanúsága szerint a Túlélet Velencében értelmezése hosszas vitákat provokált, amelyeket feltehetően a Velencei Helyiidő-történeti Társaság egyik viharos ülésén készült, töredékesen fennmaradt alábbi jegyzőkönyvvel zártak le:

…és Melvita története a mi világunkban kezdődik, a város legszebb lányával, aki egymaga éli túl számlálhatatlan háborúink egyikét. Megalázva és meggyalázva, minden szenvedések mocsarában fuldokolva ő dönt úgy, hogy fiát s tőle származó gyermekeit, és azok gyermekeit, és mind a leszármazókat mindörökre kiszakítja a mi világunkból, elzárja a mi időnktől, hogy megvédje őket a mindig pusztulásba torkolló élettől. Ő az, aki egy Túléletet, egy Más Világot teremt. Ő az, aki megalapozza a Várost, az egyetlen mozdulatlan helyet a torzult emberi terek és az egymásra torlódó történelmi idők zűrzavarában. Az időfolyam holtága mellé épült ez a város. Ez az egyetlen hely, ahol az Ősanya akaratából zárványba zárt idő végleg megállt, ahol soha semmi nem történhet, nehogy valami rossz, valami megbocsáthatatlan, valami végzetes történhessen. Itt az érzelmek óceánja oly sekély, hogy minden éjjelre fölszárad…

…és a város hat nemzedékén át hibátlanul működik a terv. A hetedik nemzedékben azonban beérik az Ősanyát megerőszakoló mindenkori tetszőleges hódító, az Aga öntudatlan átka, s a történetet mesélő Melvita apjának, az Apának lelkén átizzik az elfeledni parancsolt szenvedély: a világ művészi értelmezésének vágya. Az Apa ezért zongorázik, ha csak a város furcsa halottainak is. És futamai a szenvedély elemi remegéseiként fölkorbácsolják az Anya elfeledni parancsolt vágyát: a Szerelem akarását. És nászukkal e túlélettani kísérlet, e Más Világ sorsa megpecsételődik. A szenvedélyből született gyermekek – Melvita és Szerelme – már nem képesek elfogadni, hogy a városban nem történhet semmi, hiszen az ő születésük maga volt a Történés. Az Apa ettől retten meg, és ezért pusztítja el magát a mi világunk módján. Célja, hogy valóságos halála fekete lyukat üssön két világegyetem: e Túlsó Másik és a miénk hermetikusan záró közös falán, mivel terve szerint a mi világunkból átcsapó „szörnyektől”: a valóságos időtől a város lakói úgy megrettennek, mint annak idején a városalapító Ősanya a mi világunk végtelen szenvedéstörténetétől. Kísérlete azonban nem lehet sikeres, mivel az Anya – a városteremtő Ősanya várospusztító ellenpárja – a szenvedély lebírhatatlan erejétől hajtva bosszút akar állni az Apán, aki a város fennmaradásának érdekében képes volt elhagyni őt. Az Anya bosszúvágya hívja elő a várost lassan körbezáró mocsarakból – a mi lápvilágunkból – a Szörnyeteget, aki csak e Túlsó Világ városában szörnyeteg, mert a mi világunk lenyomata. Ő az, aki azonnal meglátja Melvitában a város törvényei ellen lázadó asszonyt, de iránta föllobbanó vágyáért életével kell fizetnie, mert Melvita nem azért lázad, hogy a mi világunk zűrzavara előtt kitárja a város kapuit. De ahogy az Ősanyát az Aga, úgy Melvitát is megerőszakolta halála előtt a Szörnyeteg, s ezzel a város sorsa beteljesül. Az idő holtágát újra elnyeli a mi időnk folyama…

…a tragédia bekövetkeztét a művész Apa csak sejti, de ikertestvére, a filozófus Drámaíró pontosan előre látja. A Drámaírót a világ filozófiai értelmezésének vágya gyötri, így neki sincs helye e városban, amelyből az alapító Ősanya szándéka szerint mindörökre kitiltatott minden szenvedély. Mint filozófus, ő nem kísérti művészként a lehetetlent, de távozása előtt megkísérli megmenteni Melvitát…

…a városban hiábavaló, így elfeledett kényúrként él a halál. Létének a Túlsó Világban a mi világunk fogalmai szerint nincs értelme. A város lakói egyszerűen nem nevezik nevén. Saját magából száműzött diktátorként így csak a sakk birodalmában uralkodhat. Itt építi föl a mi világunkban alkalmazandó stratégiáját. És csak az első alkalomra vár, hogy átadhassa a helyét valakinek, és visszatérhessen övéihez: hozzánk. A túlvilágbeli hiábavalósága hozza számára a megoldást: találkozik egy másik tökéletesen hiábavaló léttel. A levélhordó szenvedélye az üzenetközvetítés, de nincs mit és nincs kik között közvetítenie. E városban számára nincs hely. Csak akkor, ha a város lakói egyszerűen elfelejtik és nem nevezik a nevén…

…a tiltott szenvedélyből fogant fiú, Melvita Szerelme nem képes értelmezni a világot. Se ezt a Túlsót, se a miénket. De űzi az értelmezés vágya. Ő érteni akar, de nem tud. E feszültségből csak a téboly a kiút. Ezért lesz ő a madarak birodalmának ura, mert érzi, bár tudni nem képes, hogy neki folyton szárnyalnia kell: a repülés extázisában a valóság és a téboly alant elsuhanó tájai egybemosódnak…

…és Melvita oly tökéletesen magára marad, amennyire még az Ősanya sem valamelyik háborúnk után: neki már magzata sem lehet. A város időzárványa a bőrére zárul: ő maga marad e Túlsó Világ. És csak Istenhez fordulhat, aki e városban töpörödött öregemberként éppoly otthontalanul bolyongott, mint a mi világunkban. Isten éppoly elhagyatott, mint Melvita. De Isten magának köszönheti a magányát, mert a Teremtésben oly mélyen elrejtőzött, hogy maga sem találja többé a felszínre vezető utat. Melvitára viszont éppen az Istentől elhagyatott világ: a mi világunk kényszerítette hét nemzedék pecsétjeként a magányt. Így ő vádolhat. Így csak Isten lehet az utolsó vádlott…

A további bejegyzések olvashatatlanok.

(Vége a Túlélet Velencében sorozatnak,

ami itt kezdődik: első rész)