Túlélet Velencében 11

Sose fújt a szél ebben a városban.

Sose fújt a szél ebben a városban. De akkor föltámadt. Bepótolt minden hiányzást. Úgy rázta a várost, mintha az élet fájáról akarná lerázni.

És átmenet nélkül tört be, a mocsár tömör éjjeléből átmenet nélkül vágtázott a város tömör nappalába. És bömbölve ostromolta a házakat, begörbesztette a falakat, szilánkokká fújta a temető üvegtábláit, és szertehordott mindent, míg egy utolsó pokoli rohammal elsöpörte a várost, fölkapta a romokat, s eltűnt velük a mocsarak sötétjében.

Minden eltűnt, csak a lakók feküdtek egyenes sorokban, hibátlan oszlopokban a simára tarolt földön.

Mindent elvitt a vihar, csak a szobámat hagyta érintetlen.

Elvitte a padlást fölülem, kiemelte a pincét alólam, s most itt lebegek e szobával a semmiben.

Mindent elsöpört ez az orkán, csak még a templomot kerülte el.

De belengette a harangot! Hallom, ahogy megkondul! Apa teste ahogy kongatja! Apa veri félre! S a harang egyre őrültebben cseng, egyre őrültebben bong, egyre dühödtebben dübörög – s a lakók meg sem moccannak. És a dobhártyák szétrobbanásának pillanatában Apa harangostul lezuhant. És pontosan befedte azt a lyukat. Apa! Hol vagy… és ebben a tektonikus rengéseket keltő hangháborúban hirtelen fölpattantak az alvó lakók. Egyszerre mind. A holtak is. Mind. Mindnek összenőtt a szemhéja. Mindnek fölszívódott a szeme. Eltűnt az összes arcról a szem. És egyszerre kilépett mind. Meglódultak mindannyian. Egy emberként lépve, díszvigyázzban dübögve, hajszálra egyként bemasíroztak a templomba. Elfoglalták helyeiket. A holtak is. A harang felé fordították szemtelen arcukat mind. És megint megmerevedtek.

És én álltam, és már nem hittem semmiben. Bevánszorogtam a templom kapujába. Föladom, hajtogattam, föladom. És éppen indultam, hogy leülök az egyetlen üres helyre, és álmatlanul végigbambulom az öröklétet, amikor a harang fölizzott és átfényesedett és fölhólyagosodott és bugyogni kezdett és elolvadt és a fekete lyukból kicsapott egy lángoszlop és föltornászta rajta magát valaki… valaki, aki maga a Név… fölmászott a tűzoszlopon Isten, vagy aki csak ő lehetett… körülnyaldosta a Nap s a lángok, s határtalan szemében tükröződött minden öröklét és minden öröklét szomorú hiábavalósága.

És lassan körbefordult.

És amire nézett, lángba borult.

Égtek a lakók, égtek a szégyen, égtek a vétkek máglyáin.

És égett a templom és égett a város minden lakója.

És ekkor

Isten világüres szeme beleakadt az enyémbe. Elfeledett méhemben olyan iszonyatos ütéseket, szúrásokat és rúgásokat éreztem, mintha legalábbis vele lennék vemhes. Az utolsó nőstény. És a lángok nem mertek belém marni.

És emlékszem

Isten sóhajtott és elégett a mennyei máglyán.

(12. rész következik)