Túlélet Velencében 7

Meggyűlöltem Apádat.

Meggyűlöltem Apádat. A város engem gyűlölt, én Apádat. A város elfelejtette a gyűlöletét, ahogy mindent elfelejtett, csak hogy ne boruljon föl a rend. Én nem. Bosszút akartam állni. Bosszút. Amilyet csak az emlékezet irtóztató lidércei sugallhatnak.

Ott bolyongtam minden éjjel a mocsár martján. Mögöttem csak Apád kopácsolt a fekete zongorán. Kiáltoztam a süket lápnak. És a határtalan éjek egyikén végre fölvillant előttem egy férfiarc. Lidércek visszfénye táncolt a szemében. És én. A szemében, amely rám szögeződött, s minden dárdánál biztosabban ütött át. És a hüvelyemben fölforrtak a nedvek, és a mellemből kicsurrant a tej, és a csiklómon átsöpörtek a kéj hurrikánjai. A lápból kilábolt a hím. Az én Férfim. Az én Uram. Aki nem riadt az emlékektől. Aki nem riadt az élettől. Aki nem törődött a halottakkal. Aki már a szemével kielégített. Megbosszultam Apádat. Végleg tönkre is tettem a várost.

Itt van ez a medalion, suttogta Anya. Az anyámtól kaptam a halálos ágyán. És ő az ő anyjától. Mindig a halálos ágyon.

Nem mehetsz el, Anya! Nem mehetsz el éppen most! Anya! Már csak te vagy nekem! Anya!

Nem tudom, meddig feküdtünk így. A karomban tartottam. Már nem is éreztem a súlyát, amikor fölsikoltott: A szégyen!, és meghalt.

Meghalt, és nem éreztem már semmit. Nem éreztem semmit akkor sem, amikor Anya összetöpörödött. Olyan picire töpörödött, hogy a tenyerem lett a ravatala. A tenyerem lett a ravatala, és ez a medalion a sírja. Azóta itt hordom a nyakamban Anyát.

Ott értettem meg, Anya halálos ágyába bújva, holttestét a tenyeremben szorongatva, hogy a tehetetlenség tartotta össze ezt a várost. Anya tehetetlenné tette az élőket, s Apa a holtakat. Soha nem történt itt semmi. Nem is történhetett semmi. Mert ha nem történik semmi, baj sem történhet. Ha nem történik semmi, a halál sem baj: elég egyszerűen besétálni a temető üvegpalotájába, beállni egy üres helyre, és nem moccanni többé. Elég, mert nem változik semmi. Az élet sem mozog.

Anya egyszer kiskoromban, ha voltam egyáltalán kicsi, egy szürke délelőtt elmesélte, hogy valamikor, a város történetének kezdetén, ami tán az idők végezetén volt már, a lakók megegyeztek, hogy attól a perctől fogva nem lesz sehogy, mert nem lesz „lesz”, minden napon minden marad változatlan, minden nap csak egy egyszerű nap lesz a napok egyforma végtelenjéből, és nem fognak beavatkozni a történetükbe, mert csak így élhetik túl magukat, csak így élhetik túl azt a traumát, amit az élet okoz. Eleink, mondta Anyám, száműzték a városból az idegen időket. Kezükbe vették az egyetlen itteni időt. A mi időnket. Attól fogva nem az idő döntött az életről, hanem az élet az időről. És az egyezség okát a feledés lápjainak legmélyebb iszaprétegébe süllyesztették, nehogy rátaláljon valaha is egy kósza emlékezet.

Akkor csapta meg először az orrom az a furcsa szag, ami Anya öléből áradt, Anya hüvelyéből dőlt, az a szag, amit semmiféle egyezség sem bírt kiiktatni, semmiféle szokás eltörölni, semmiféle törvény elfeledtetni, a szag, ami visszacsalogatta az elkergetett időket, ami az én méhembe is bevette magát, ami most már belőlem árad, hogy nyögnek a falak…

Apa félelme hát nem volt alaptalan! Nem vádolhatlak, hogy nem akartad a születésemet! Nem akartad visszaereszteni az elvadított időt. A rendetlenséget. A fejveszett kapkodást. Az életet, ahogy emlékeidben élt. Mégis te eresztetted vissza! Nem tudtál nem emlékezni… A szeretkezés gyönyöre… az ölelés… az öröm… Csak a temetőben enyhült ez a gyötrelem, igaz? De Anya ott is megtalált. Aztán szembesültél velem. És minden hiába. Már bennem az idegen idők. Hát elmentél meghalni. Igazán. Hogy az trauma legyen mindenkinek. Hogy többé ne merjenek fölébredni. Ne kezdhessenek elölről mindent. Ne találjanak ki soha az álmaikból. Hiszen ki az álmokba menekül, és arról álmodik, hogy retteg az álmatlanságtól, s ezért az álmokba menekül, az olyan mélyre iszkol magába, hogy elveszti a kiutat önnön labirintusaiból. Az eltéved az álmok ismeretlen birodalmában.

Ó, Apa, nagyszerűen számítottál! Én már nem találkozhattam senkivel! Már a temetőben sincs egy teremtett lélek se. Itt hagytál ebben a kriptavárosban, Apa. Te szemét! Hallasz, Apa? Hogy merészelted a nyakamba akasztani az örökkévalóság medalionját? Hogy hagyhattál itt? Apa! Ha vagy valahol! Apa! Hallasz? Vagy Istennel paktálsz? Hallasz, Isten? Vagy valahol? Szomorkásan összenéztek? De mi lesz velem, Apa? Apa! Istenem… Mi lesz velünk?

(8. rész következik)