Túlélet Velencében 12

A lakók füstje azóta megállt, összetömörült, megdermedt a város fölött.

A város üszkös terepe és kipucolt emléke fölött. És kezdetét vette az örök éj, rám szakadt ez az éktelen éj, ott álltam egymagam egy sík közepén, ott álltam csupaszon, pőrén a város helyén - - -

Isten! Hallod? Mit csináljak itt? Mit csináljak itt nélküled? Itt gerinckeresztre feszít a lator magány - - -

Csak álltam ott, már félni sem volt erőm, még a fekete lyuknak sem maradt nyoma, már a feledés emlékei is feledésbe merültek.

És ez az utolsó gyertyám.

Ellobban, hiszen az idő az úr már megint.

Magamba szívom hát, míg van, a fényt, s fölteszem a szemüveget, hogy ne szökhessen ki belőlem.

De szívemben így is nagy az éj. Szívemben csak csönd van és tömör éj.

És nem én vagyok a bűnös! Nem! Hanem te, te, aki magamra hagytál. Te, aki abban a pillanatban dezertáltál, amikor föltámadtál! Hány alakod volt, Jézusom… A föltámadásod gyávaság! A föltámadásod iszkolás vissza a sívó paradicsomba! Pucolás a sivatag édenbe! Magunkra hagytál minket, akik teremtettünk, hogy megteremts minket! Hogy sugalld, hogy hitesd el velünk: élünk! És nem csak hiába! És te, te meglógtál a hitünk elől! Hagytad, hadd égessenek föl minket a csönd bozóttüzei! Te teremtetted a világot, nem? Te teremtetted hát a feledést is, nem? A te akaratod volt, hogy téged is elfeledjünk, nem? Hogy az emléked is elfeledjük! S ha nem akartad azt, hogy emlékezzünk rád, hogy higgyünk benned, ha nem kívántad az imát, a fohászt, az csak egyet jelenthet: meg akartál halni! Isten, vagy aki csak ő lehet, öngyilkos akart lenni! El akarta feledni a teremtőit, hogy elfelejthesse az elfuserált teremtést! Te gyáva! Ki akartad irtani magad, ki csak bennünk létezel. Csak velünk pusztulhatsz el. Hiába égetsz föl most már mindent.

Nem rombolhatod le a világot, ami általad keletkezett, ha nélküled is.

Nem. Hiába akarsz megfélemlíteni, hiába akarsz belefojtani a feledés lápjaiba, a csönd mocsaraiba, az éj sártengerébe.

Nem adom föl. Mert vádollak.

Mert emléked már örökre őrzi bennem a harag.

És már te sem válthatod meg az álmokat a valóság bűneitől, és a valóságot sem oldozhatod föl többé az ártatlanság álmaival.

Vádollak, Istenem! Szerelmem… Tudod, ideköt a bánat. Elmennék, átmennék én ezen az ingoványon, valahogy biztos átevickélnék, hidd el. De itt eredtek meg bennem az emlékezet hajszálgyökerei. Én nem mehetek innen sehova. Én megvárlak itt.

Én itt várom meg az utolsó ítéleted napját.

Egyszer úgyis el kell jönnie, akárhány dögletes örökkévalósággal próbálsz is kicselezni. És nehogy azt hidd, én is békésen odakocogok hozzád, a Szeretet Legfőbb Edénye, a Legfelső Vajszívű Inkvizítor és Mézszavú Bíró elé, s nehogy azt hidd, örök ártatlanságra ítélhetsz engem is el sem követett bűneim miatt!

Nehogy azt hidd, én is betülekszem a túlzsúfolt gázkamra-paradicsomba, s ott fogok szorongani a te kontár mennyeidben a megtöretett lelkek között! Mert nem!

Én vádolni foglak. Vádollak az ellenünk elkövetett bűntettekkel. Vádollak hűtlenség miatt. Vádollak gyávaság miatt. Vádollak lustaság miatt. Vádollak bűnös közöny miatt.

Te leszel az utolsó vádlott, nem én!

S ha mégis lennél oly arcátlan, hogy meghoznád az utolsó ítéletet, én megfellebbezem! Hallod, Istenem! Hallod, Szerelmem… Megfellebbezem! Mert nem te vagy a legfőbb joghatóság!

Azt ugyan nem tudom, ki az, és hol lakozik, nem tudom, hanyadik mennyben vagy a pokol hanyadik bugyrában csámborog, de megtalálom. És nem adom föl! Addig nem…

A gyertya kilobbant.

Körbevettél.

Meg akarsz ölni.

Hiába.

Hiába…

(következik az utolsó rész: Irodalomtörténeti behegyzés)