A veszélyközösség hasznáról

Az embernek érzékelhető idő irama egyre gyorsult, míg századunkra mindinkább észveszejtően száguldó hegyi folyóra emlékeztet.

Izgalmas előzmények:

1. Miért nem pusztul ki az emberi faj?

2. Iszonyú a kísértés a jóra

3. Antilop és oroszlán: innen jó vagy, onnan gonosz

4. Horrorfilm és félelmesebb valóság: miért vagyunk képesek elviselni a gonoszságot?

5. Letűnt korok televényén burjánzik a jövő

6. Időcsavar

7. Oly távol, s mégis közel

Ugyanez történt az idő fogalmával is. Az emberiség eddigi történetének 99 százalékában az idő olyan volt, mint egy távoli folyam poshadt mellékága,ami majdnem teljesen mozdulatlan állóvíznek látszott. Ami mozgás volt benne, az mind érzékelhetetlenül lassú mélyáram lehetett csupán, a felszínt nem fodrozta látszólag semmi. Egy korszak tarthatott tízezer, húszezer, százezer évig: változás nem volt érzékelhető.

Az utolsó néhány ezer évben azonban a holtágnak tetsző víz meg-megmoccant, föl-fölfodrozódott. Az emberi sorsok mozdulatlan tutaja meg-megrebbent. S ahogy ez egyre sűrűbben fordult elő, az állóvízről mindinkább kiderült, hogy folyik. Az embernek érzékelhető idő irama egyre gyorsult, míg századunkra mindinkább észveszejtően száguldó hegyi folyóra emlékeztet.

Amit régen időben távolinak gondolhattál, mert a poshadt mellékág ezer évekig telt, míg a távoli eseményig ért, ma már majdnem éppoly közeli, mintha éppen történne veled, hiszen az idő rohanó folyója szemhunyás alatt elnyeli az időben messze levőnek látszódott eseményt.

Vagyis a veszély közelségének értelmezése változott meg: ami ezer éve távolinak tűnhetett, mára közvetlen veszéllyé vált.

A közelinek minősülő veszélyek halmaza úgy bővült, mint egy gigászi luftballon, amit egyre gyorsabban fújunk föl.

Korábban egyáltalán nem kellett törődnünk azzal, hogy mi lesz húsz év múlva, hiszen nemhogy húsz év múlva, hanem húszévesen nagy valószínűséggel már meghaltunk. Ma viszont nagyon is törődnünk kell azzal, hogy mi lesz húsz év múlva, hiszen húsz év múlva nagy valószínűséggel még további húsz évet élhetünk. (Ha lesz levegő elegendő, ha lesz víz elegendő, ha lesz élelem elegendő, ha lesz energia elegendő…)

Ami régen távoli volt, az mára közeli lett. Amit régen elbagatellizálhattunk, azt ma nem tehetjük meg.

Nem azért nem tehetjük meg, mert a távoli veszélyek elbagatellizálására vonatkozó képességünk evolúciós érvényessége megszűnt, hanem azért nem tehetjük meg, mert a régen távolinak minősült veszélyek mára közelivé váltak.

A veszély megítélése változott az emberi civilizáció fejlődése következtében, nem a diszkontálási képesség érvényessége. A veszély közeliségének változása és a változás sebességének időbeni gyorsulása miatt sokkal több veszélyt kell érzékelnünk, értékelnünk és kivédenünk, mint korábban.

Hogyan vagyunk erre képesek? Hogyan érinti ez a hatalmasan növekvő veszélyességi terhelés a reakcióképességünket?

Ha csak magányosan, egyedül, magunkban próbálnánk megbirkózni azzal a számtalan veszéllyel, ami mindenhonnan és minden pillanatban leselkedik ránk, nyilván elbuknánk, bármilyen hősies helytállást tanúsítanánk.

Az ember azonban társas lény: semmit nem kell egyedül csinálnunk. Az emberi nem története el sem kezdődhetett volna, ha őseink nem tudtak volna hatékonyabban együttműködni, mint a rivális főemlős fajok. Az együttműködés pedig a kölcsönös jótettek cseréje, s pontosan erre van szükségünk a megnövekedett veszélyességi terhelés elviseléséhez.

Nem egyedül kell szembenéznem a túlélési esélyeimet fenyegető jövőbeni veszélyekkel, hanem azokkal az embertársaimmal együtt, akik hajlandóak együttműködni velem e veszélyek elhárításában.

Ennek az együttműködésnek képes keretet adni a Gaianauták veszélyközössége.

(utolsó rész itt)