Időcsavar

Az emberi tudat hajnala csak iszonyú hosszú éjszaka után kezdett derengeni.

Izgalmas előzmények:

3. Antilop és oroszlán: innen jó vagy, onnan gonosz

4. Horrorfilm és félelmesebb valóság: miért vagyunk képesek elviselni a gonoszságot?

5. Letűnt korok televényén burjánzik a jövő

Őseink jövőbe és máshová is látó képessége azért működhetett elképesztő hatékonysággal, mert az őket körbevevő környezet változásának sebessége mai aggyal elképzelhetetlenül lassú volt.

Csak a kőkorszak több tízezer évig tartott! A mai fejünkkel belepusztultunk volna az unalomba (ami persze helytelen megállapítás, mert a mai felkészültségünkkel a mai civilizációs készültségünk nélkül másnap elpusztultunk volna a kőkorszaki sztyeppén).

Pedig a kőpattintás fölfedezése jelentőségében semmivel sem kisebb mondjuk a maghasadás fölfedezésénél. A pattintott kőszerszámok evolúciós előnyt biztosítottak, s elindították az emberiség technikai civilizációjának fejlődését – csak éppen nagyon-nagyon lassan. Látszólag semmi sem változott tízezer éveken keresztül.

Az se volt különösebben látványos, amikor beköszöntött a vaskorszak, majd a bronzkorszak, majd véget ért az őskor, s megkezdődött az ókor: ezek a váltások csak a mából az akkori évezredekre visszatekintve tűnnek korszakhatároknak, a résztvevők mindössze annyit érzékelhettek, mielőtt kilehelték a lelküket, hogy a szomszéd törzs tagjai a kőbalta helyett valami fényes izével – például vasbunkóval vagy bronzszekercével – csapták őket fejbe…

Vagyis a távoli veszélyek kezdetben valóban távol maradtak: két szomszédos emberi törzs lehet, hogy soha nem találkozott egymással; lehet, hogy mind az összes akkoriban várható legfeljebb 20 éves élettartamod folyamán összesen néhány tucat emberrel és néhány száz állattal és növénnyel találkoztál; egész életed olyan rettenetes nyomorúságban telt el – mai szemmel –, hogy sok tízezer éven keresztül egyáltalán nem maradt időd és energiád semmiféle jövőről vagy másholról való gondolkodásra.

A nem közvetlen veszélyek emellett azért is maradtak valóban távoliak, mert nem is tudtál róluk sok ezer évig: sűrű sötét gomolygott a tudatodban, amit csak a véletlen fölfedezések kezdetben ezredévenként ha lecsapó villámai s a hit reszkető kis tüzei enyhítettek.

Az emberi tudat hajnala csak iszonyú hosszú éjszaka után kezdett derengeni.

Az emberi társadalom humán kultúrájának fejlődése még a technikai civilizáció kialakulásánál is lassabban indult el; sőt, egyes társadalomtudósok szerint igen kétséges, hogy egyáltalán fejlődött-e valamit is a társadalom azon kívül, hogy az agresszió gyilkos eszközei egyre tetszetősebb civilizációs mázban csillognak…

Egyszóval a jövőbeni veszélyek diszkontálásának képessége ebben a rendkívül lassú közegben segítette elő az emberi nem túlélési esélyeinek növekedését. Akkoriban nem is tudtunk volna, de nem is kellett időben és térben távoli veszélyekkel foglalkoznunk, mert azok egyszerűen nem léteztek számunkra.

Mi történik azonban most, amikor a Homo sapiens történetének első százötvenezer évét, az írott kultúra történetének első hatezer évét, az ipari forradalom első kétszáz évét, az információs társadalom első ötven évét követően az emberi tudat hosszú éjszakáját mindinkább beragyogni látszik a tudás napfénye?

Amikor a világ egyre több jelenségéről értjük meg, hogy alakulásuk közvetlenül összefügg az életünkkel? Amikor egyre több hálózat köt össze bennünket egymással és a környezetünkkel? Amikor a fölfedezések villámai nem ezredévenként, nem évszázadonként, nem évente, még csak nem is naponta, hanem másodpercenként hasítanak ki újabb fényárban úszó szigetet a világegyetem sötéten ismeretlen tartományaiból? Amikor életünk során nem néhány tucat, hanem több millió ember hat ránk? Amikor nem néhány megszokott ingerforrás működik, hanem százezernyi, milliónyi, milliárdnyi ismeretlen? Amikor a közlekedés sebessége nem néhány óvatos lépés naponta, hanem nyaktörő száguldás minden percben?

Valóban megengedheted magadnak, hogy ne törődj a távoli veszélyekkel? Védelmez téged vagy ellenedre tör a mai körülmények között ez a különleges képességed a távolabbi veszélyek elbagatellizálására?

Nem kellene-e inkább erősítenünk ezt a képességünket? Ha minden irányból folyamatosan növekvő mennyiségű információ bombáz minket, nem az lenne-e az evolúciós szempontból leghelyesebb - következésképpen a legjobb – válasz, ha még kevésbé vennénk tudomást a távoli veszélyekről?

Hiszen ha ma gyöngítenénk ezt a különleges diszkontálási képességünket, akkor a távoli veszélyek átélése sokkal inkább elsöpörne minket az Élet színpadáról, mint bármelyik elődünket, mivel összehasonlíthatatlanul messzebbre látunk náluk mind térben, mind időben. Összehasonlíthatatlanul többet tudunk a természetről s a társadalomról, mint akár száz évvel ezelőtt. Mint akár tavaly. Mint akár tegnap.

Nyilvánvaló, hogy nem gyöngítheted azt a képességedet, amelyik egyértelműen növeli a túlélési esélyeidet. Vagyis nem foglalkozhatsz ugyanolyan vehemenciával a távoli veszélyekkel, mint a közeliekkel. Nem mozgósíthatod a teljes veszélyelhárító mechanizmusodat a távoli veszélyek kapcsán, mert a stressz-tűrő képességed véges s összeroppansz, ha túl sokszor helyezed riadókészültségbe magad.

De akkor mi változott a kőkorszaki veszélykezelési technikákhoz képest? Miért kellene akkor Gaianautaként megváltoztatnod a távoli veszélyek diszkontálására irányuló erős hajlamunkat, ha egyszer éppen most bizonyítottuk be, hogy ez a képesség továbbra is nélkülözhetetlen?

(folytatása itt)