Túlélet Velencében 8

És ekkor rám talált ő.

És ekkor rám talált ő. Ő, akinek volt neve. Ő, aki nevet adott nekem. Azt mondta, ha nincs nevünk, nem különbözünk. Ha nem különbözünk, nem különböztethetünk. És ha nem különböztethetünk, nem tudjuk meghatározni magunkat sem. És ha nem tudjuk meghatározni magunkat, igazán nem is létezünk.

Csak szerves masszaként, aminek nincs értelme, azon kívül, hogy önmaga. Azonban ezt nem tudja, tehát nem önmagával azonos, hanem a környezetével. De ha így van, akkor halott, hiszen a környezete halott. Nélkülünk való.

Azt mondta, a környezet nagyon jól megvan nélkülünk is, merthogy nem vagyunk szükségszerűek. Azt mondta, természetellenesek vagyunk, mert valószínűtlenek. Azt mondta, arra gondol, hogy egyedül vagyunk, és köröttünk a néma csend.

A csend a természetes, és mi állandóan lármázunk, hacsak álmunkban is, hogy ne halljuk ezt az iszonyú csöndet.

Azt mondta, állandóan ölnünk kell, hogy érezhessük, hogy élünk, hacsak álmunkban is. Mert csak ezzel tudunk különbözni. Hacsak az ölés egyetlen örökkévalóvá püffedt pillanatában is, mivel holtakként a holt univerzum megkülönböztethetetlen részeivé válunk. Természetessé. Valószínűvé.

Azt mondta, én vagyok Melvita.

Elmagyarázta, hogy voltak holt nyelvek, amelyeket már mindenki elfelejtett, sőt, mondta, minden nyelvet elfelejtettünk, és a beszédünk csak csúfolódás, mert nem mondunk semmit, hiszen nem különbözünk, és ezért nincs mit mondanunk. Úgy gondoljuk, mondta, mindent tudunk egymásról, hiszen egymás vagyunk, csak éppen elveszik belőlünk magunk, s így nem tudunk semmit magunkról, s ez természetes is, mert a rész nem tudhat az egészről, és mi csak részek vagyunk egymásban, sehol az egész, mivel az emlékezet könyvtárai rég elporladtak a feledés tűzvészeiben – szóval, mondta, voltak holt nyelvek, mielőtt minden nyelv nem lett halott, melyek egyikén a vita az életet jelentette, és neki én vagyok az élet.

És elmondta, hogy mindezt, és benne az én történetemet, megírta már egy darabban, amit soha nem írt meg, mert nem volt elég a szó, és szó sem volt már, mert csak az értelem héja maradt meg, üres burok, bár, mondta, lehet, hogy mindig is csak ez a burok létezett, és csak a kétségbeesés délibábjain tükröződött úgy az értelem pusztasága, mintha termékeny völgy lenne.

A darabjában, mondta, Velencének hívták a várost, amikor még városnak lehetett nevezni, és nem vették még körül a lápok, és nem felejtették még azt is el, hogy valaha létezett.

Azt mondta, a város is elfeledte önmagát, és elmerült a feledés feneketlen mocsaraiban. Mintha, mondta, hirtelen elöntene bennünket a környező lápvilág.

Azt mondta, pontosan nem tudja, mi történt, és történt-e egyáltalán valaha is valami, de úgy sejti, megroskadt az idő kontárok eszkábálta szerkezete, s a szétzuhanó évek gerendái szétloccsantották az emlékezet szemérmetlen öröklétében kószáló elődeink koponyáját.

De az is lehet, mondta, hogy semmi ilyesmi nem történt, egyszerűen csak egyedül vagyunk és kész. Köröttünk a mocsár, azon túl meg ki tudja, mi van. Egyébként, mondta, át lehetne kelni a lápon. És mért nem kelt át még senki, kérdeztem. Minek, mondta. Másutt mi más lehetne.

Aztán azt mondta, szeretlek, Melvita. Kicsi lápvirágom. Te idegen vagy ebben a városban. Valószínűtlen vagy. Hihetetlen, hogy itt vagy. Engem még soha senki nem hallgatott végig. De nem is baj. Csak bábok közt boldogok a bábok. És én nem akarok boldogtalanná tenni senkit. Az élet fájdalmas. Fájdalmas, mondta, mert különbözni kell, és ez halálos erőfeszítést kíván. És erre senki sem hajlandó.

Így aztán a holtak városa ez.

(9, rész következik)