Túlélet Velencében 2

Sokáig nem értettem ezt a rettegést.

Sokáig nem értettem ezt a rettegést. Apa halála szörnyű volt ugyan, és mindenki látta a hátborzongatóan lengő harangban szétroncsolt fejét, de ez önmagában mégsem lehet magyarázat. Persze az a lyuk… az maga volt az iszony, ha valaki belenézett. De rajtam kívül senki sem nézett bele. Talán tudták, mit rejt a mélye - - -

Nem értettem a rettegést. Talán a templom volt az oka. A templomunk, ami ott áll a temető mellett, és úgy néz ki, mint egy aréna. A padok hatalmas körökben tágulnak, több emeleten egymás fölött, közrezárva egy kerek kis porondot. Durva fából ácsoltak mindent, a tetőt is. A padokon mindig pontosan annyi hely volt, ahány lakója a városnak. És mivel én és Szerelmem voltunk az utolsó gyerekek, egyre szűkültek, maguktól, ezek a templomi lelátók. Mert meghalni sokan jártak viszont.

Én mindig féltem a templomba belépni, de Apa és Anya keményen közrefogott, és beültetett a helyemre. Eleinte sokat jártunk templomba, és mindig akkor, amikor mindenki. Amikor mindenki úgy döntött, hogy éjszaka van. Mindenki tudta, mikor van éjszaka. Anya egyszer azt mondta, az öröklét pereméig beosztották az éjjeleket meg a nappalokat. Én sose tudtam, mikor mi van, hisz lehetett akár szikrázó napsütés is, szerintük mégis éjszaka volt. A templomban senki nem csinált semmit, csak egy nagyon öreg, töpörödött emberke csoszogott a porond közepére, és ott álldigállt némán, míg egyszer csak mindenki fölállt, és nesztelen kivonult. Kifigyeltem, hogy ilyenkor a bácsika ott a porondon körülnéz, aztán elkezd zokogni, kezébe temetve az arcát. Aztán mikor kisírta magát, ő is kicsoszog.

A templomban akkor álltunk föl, amikor mindenki úgy döntött: hajnalodik. Reggel mindenki hazament, és aludt a következő éjjelig. Csak Apa nem aludt, mert a temetőben zongorázott, és Anya nem aludt, mert azzal a Szörnyeteggel hentergett, és én nem aludtam, mert a Szerelmemre gondoltam, és Szerelmem nem aludt, mert a madarakról álmodozott, és a levélhordó nem aludt, mert nem tudott a tragacsa durrogásától.

És akkor egyszer csak Apa a dugig tömött templom szeme láttára fölköti magát a harangnyelv helyére, és megkondítja a századok óta néma harangot! Talán csak én nem voltam ott a templomban, mert éppen akkor sírtam álomba magam Anya meg Apa miatt. A harang pedig pontosan a porondocska fölött lógott a magasban, s Apa pontosan a porond közepébe ütötte azt az irtóztató lyukat. A harang dördülésére fölkaphatta mindenki a fejét, s látva a harang nyelvét, fejvesztve rohant is ki a templomból. Pedig még tartott az éjszaka! Az az ősöreg bácsika meg csak sírhatott, és nézhette a lengedező Apát, mert megvakult, ahelyett, hogy menekült volna.

Tehát a rettegés… Kezdem már érteni. A templom! A templomba mindenképpen el kell menni mindenkinek, mert mindenki ezt teszi – hiszen mindenki ezt teszi. Nem lehet fölbolygatni a rendet! A porond közepén, ahová mindenki néz, amikor mindenki elfoglalta a helyét, a porond közepén azonban ott leselkedik a semmi, a másvilág minden ugrásra kész pribékje, hogy elvonszolják magukkal a város álmait. De álmatlanul a város meghal. Meghal, mert az álmaiban él. Mert a lakói csak álmaikban emlékezhetnek anélkül, hogy magukra szabadítanák az idegen idők démonait.

Vagyis a templomba el kell menni, de a templomba nem szabad elmenni. Muszáj, de tilos.

És jött a következő éjjel. A lakók elözönlötték az utcákat, és riadtan rohantak a templomba, hogy elfoglalják helyüket. De hogy ne lássák azt a lyukat, mindannyian átlátszatlan fekete szemüveget tettek föl. Egymásba kapaszkodva bukdácsoltak a lépcsőkön, de mire szerintük hajnalodni kezdett, még meg sem találta mindenki a helyét, s mire mindenki kijutott volna, már újra eljött szerintük az éjjel. A vak tömeg eleje vakon nyomakodott vissza… rettegtek egymás érintésétől is… ki tudja, ki kicsoda… ki kivé lehet… ki kit nem lát…

Én meg néztem őket. A temető mellől néztem őket. Tülekedtek összevissza, és sütött a nap. Apa halála óta egyszerűen nem hajlandó lenyugodni. Egyfolytában süt. Folyton nappal van. És senki sem szólalt meg. Senki nem mert megszólalni. És mindenki olyan iszonyatosan öregnek látszott az átlátszatlan fekete szemüvegében, mintha a saját ükapja lenne.

image-gallery

És ekkor, valamikor, hirtelen mindenki megdermedt, mert az ősöreg, töpörödött ember, aki megvakult a harang alatt, suttogni kezdett: Mostantól fogva mindig nappal van. Nincs többé éjszaka. Mindenki menjen haza. Próbáljon aludni. Aludni. Álmodnunk kell. Nincs többé éjjel. Menjetek haza, testvéreim.

És sírni kezdett, olyan vénemberes szörtyögéssel. És mindeki hazament és lefeküdt. Csak Anya nem, és az a Szörnyeteg nem, és a Szerelmem nem, és a levélhordó nem és én nem. A többiek azóta alszanak.

(3. rész következik)