Marcus Aurelius 2.0

Élj úgy, mintha minden napod az utolsó lenne.

Bármelyik nap lehet az utolsó

Te sosem tudhatod
Mikor törik össze a korsó
Nem befolyásolod
Bármikor vár egy koporsó
S már tartják is torod

Mégis úgy élsz, mint aki örökkön
A lényegre nem figyelsz
Átzuhansz rejtett rönkökön
De jókedvet mímelsz
S ha üres szívvel ülsz üres bőröndön
Azt hiszed, hogy rímelsz
Nagy elődeid sanyarú sorsára
De becsapod magad

S ha kiköt érted az utolsó gálya
Csak rettegés fakad
Benned, nem bölcs öröm
Hogy végre rád akad
A boldog elmúlás, s a gályáról visszatekintve
A szépet s jót még egyszer láthatod
Boldogan intve
Mit Te hoztál létre, mi téged dicsér
A hagyatékod
Mit nem adnál semmi kincsért
Mert vele a világ jobb

De megtört szíveddel nem látsz semmit sem
A fedélzetről
Fekete ködfüggöny, hideg éjselyem
Hull rád az egekből

S eltűnsz nyomtalan, felfal a feledés
Mint aki nem is élt
Meghalni születtél, habár ez nem kevés
De így csak félt
Minden sejted, s a lappangó rettegés
Mint sav marta szét
Álmaid védtelen, szelíd szépségét

S üres maradt a széf

Hagyd a büszke önáltatást
Nem tőled függ a lét
Ne gondold, senki mást
Nem szed ez sejtekre szét

Ne egyként tekints magadra
Fárosz nem vagy az éjben
De gyertyalángod lobbanva
Reszket a sötétben

Egy vagy a sok közül
Csepp az áradatban
Édentől édenig
Lebegj a folyamban