Miért félünk a haláltól?

Attól félünk, amit egyedül kell megélnünk. S attól a legjobban, hogy egyedül kell meghalnunk.

Azért félünk tehát a haláltól, mert egyedül éljük meg.

Ha mindenki egyszerre halna meg és ebben kivétel nélkül és feltétlenül biztosak lehetnénk, nem rettegnénk annyira: ha a fajnak lenne vége, a személyes végem sem fájna annyira: ezért ha katasztrófa érné a Földet és mind elpusztulnánk, azt kisebb gondnak éreznénk személyesen, mint a saját személyes végünket, amit elkerülhetetlenül világvégeként élünk meg.

Mennyivel jobban örülnénk a halál pillanatában, ha tudnánk, hogy nem egyedül indulunk erre az útra, hanem mindenki jön velünk!

Minden baljós árny innen vetül ránk: a személyes véget a világ végeként éljük meg, mert számunkra valóban vége a világnak. Mintha velünk pusztulna a világ. (Ez a mi saját, személyes világunkra igaz is.) De ha mindenki elpusztul, akkor elfogadható az a gondolat, hogy én is velük pusztulok, hiszen a mindenki része az én személyem is. Ha mindenkinek meg kell halnia, akkor miért ne halnék én is velük/magunkkal.

Ha mindenki rosszul él: szegényen, nyomorultan, bután tengődik: én is tengődhetek így, nem élem meg ezt az életem alapjait elemésztő, demoralizáló traumaként. Ugyanez igaz a halálra is.