Kutak Velencében

A Velence-tetralógia első darabja.

Nem sokkal később, amikor Velence összes asszonya s leánya férjeik és apáik erőtlen tiltakozását s kedveseik méltatlankodását figyelmen kívül hagyva körbeállta apám nevetségesen kicsivé zsugorodott nyerstölgyfa koporsóját, kiderült róla, hogy pécsi volt, mert a szertartás közepén, nem messze a gyertyák csonkig égésének s kialvásának pillanatától egy farmotoros Ikarusz érkezett a ravatalozóhoz, ahová betódultak utasai, a feketébe öltözött s lefátylazott pécsi asszonyok, mint ez azonnal kiderült a gyász repedéseiben vidáman kacskaringózva suttogó pletykákból; s köztük volt anyja is.

A gyász tetszőlegesen osztható, így a szeretők irigység nélkül szorítottak helyet az újonnan érkezetteknek, bár a ravatalozó az egyre érkező buszokból özönlő gyászruhás hölgyeknek egyre szűkebbnek tűnt, noha a koporsó már alig egynegyede volt eredeti méretének, s így jókora helyet felszabadított az emlékezni jött asszonyok emlékezetes fenekei számára. Az ország minden jelentősebb és kevésbé jelentős, sőt tökéletesen jelentéktelen pontjairól is futottak be buszok, gépkocsik, szekerek, biciklisták, még egy tandem is, amin egy ősrégi őrségi falucska mind a nyolc nőnemű lakója pedálozta idáig magát. Apám halála a tekintélyes számú magyar nőtársadalom közös titkaként összehozta tagjait, kik ekkor már szorosan egymáshoz préselődve álltak a csöndesen gyufaskatulya nagyságúvá töpörödött, s egyre fénylőbb koporsó körül, míg a ravatalozó falai állítólag lassan tágulni kezdtek a gyász és a tömeg iszonyú belső nyomásától. A befulladt nőiség, mint anyám mesélte nemrég, amikor fogtam a kezét az ágya szélén ülve, és zokogtam, hiszen éreztem, nincs többé számára felkelés, már robbanással fenyegetett, a gyászba borult csiklók megvadulva ágaskodtak már, s átnedvesedett minden alsószoknya és bugyi talán, mikor apám gombostűfejnyi koporsója föllobbant, s pokoli fénnyel, akár egy szuperhímnova-robbanás, világolt néhány tizedmásodpercig, amit mi, mesélte anyám, időtlennek és örökkévalónak éreztünk, hiszen a fény végigsuhintott valamennyiünket, s határtalanná tágította szívünket. A ravatalozó már Budapest határáig ért ekkor, s az ellobbanó gyertyák kanócai nemcsak a Velencei-tóban, hanem a Balatonban is sisteregtek, és az eddigi diszkrét sóhajtozást, nyögdécselést elemi erejű, orgazmikus sikoltozás váltotta föl, addig, amíg apám elvilágolt a túlvilági hölgyek nedves combjai közé, mert mennyei és pokoli szívóerejükkel tovább, hisz férfi volt, nem dacolhatott. Anyám szerint soha ilyen férfi nem születhet még egy. De ő nem ismer engem, hiszen anyám.Utána senki nem mert megmoccanni, csak a szél lengette a genitáliák mediterrán szövésű, tömött szagát s a férjek és apák bátortalanul hívó, a ravatalozó határtalan terében elfoszló szavát.

Anyámnak viszont váratlanul megjöttek a tolófájásai, s ahogy sikoltozva kezdte összevérezni a gyász fekete menyasszonyait, azok kábulatukból ijedten föleszmélve pánikszerűen kitódultak a ravatalozóból, amely így lasssan visszaaraszolt eredeti méretére, s az eldöcögő Ikaruszok, fejhangon nyivákoló Trabantok, Pannónia motorok és kezes Csepelek távozásának észbontó lármájában anyám megszült engem a ravatalozó lucskos, véres, viaszos, taknyos, könnyes, hüvelyszagú hodályában, jobb híján a koporsó helyére guggolva, sírva és átkozódva, míg végül egy megszeppenten hullarészeg sírásó az ásójával el nem szelte a köldökzsinórt, s el nem kötözte azt az aktatáskája füléül szolgáló zsíros madzaggal.

És esett a hó.

Akkor viszont nem tudta még senki, hogy honnan érkezett, csak annyit láttak 1967. májusának egy különösen orgonaszagú délutánján a velencei ablakokban könyöklő asszonyok, kik férjüket várták vagy az alkonyt vagy a halált, hogy egy nem különösebben magas, nem különösebben sovány, nem különösebben dús hajzatú, nem különösebben kiöltözött, egyszóval egy látszólag mindennapi, viszont teljesen, sőt különösen ismeretlen férfi Velence házfalaira, villanyoszlopaira és kerítéseire, melyekben nem tett kárt a sós tengeri levegő, mivel ez nem az a Velence volt, kézzel írt hirdetéseket ragaszt, szögel, rögzít, majd eltűnik egy girbegurba közben, ahogy jött, észrevétlen, látszólag, bár utólag, anyám és későbbi szeretőim, anyám barátnői, egybehangzóan állították, hogy amerre ment, ott az égbolt határozottan lesüllyedt kissé, közelebb került apám fejéhez, mintha az vonzaná az eget, vagy mintha folyamatos isteni áldás kísérné, noha akkoriban éppen nem volt divat Istenben hinni, nem úgy, mint ma, amikor már benne sem divat hinni.

A hirdetések tartalmáról először egy hatéves kislány adott hangos tájékoztatást a lakosságnak, aki meztelenül rohangált a poros és néptelen utcán, s még fogalma sem volt róla, milyen őrjítően szép lesz 14 év múlva, amikor, s még erről sem volt fogalma, elveszíti részben szüzességem árán szüzességét, csak teli torokból és önfeledten, az olvasni tudás friss gyönyörűségéért kántálta az egyik céduláról: „Kútfúrást vállal Úri János. Elérhető hangos kiáltás által.”

Mivel a férfiak még dolgoztak, az asszonyok az ablakokban nem értették, hogyan értsék e furcsa ajánlkozást, s különösen, hogy mit jelentsen a hangos kiáltás, mert Velence bár nem volt nagy, de nem volt oly kicsinyke porfészek sem, hol az egyetlen, s így főútvégi kurta kocsmában asztalra csapott kártyára fölriadt a túlvégen Jankó, a pulikutyaként használt kisegítő pásztor, így hát tanakodtak, mitévők legyenek, sok helyütt volt már vezetékes víz, volt kút is bőven, mit akar hát ez a fúrómester, ki bizonyosan tájékozott a vízellátás dolgában.

Anyám drága, ki akkor éppannyi idős volt, mint én, ki e sorokat írom, ő bizony nem tanakodott, hanem elsettenkedett a kert végébe, ahol már kezdődtek a szántók, s halkan és remegve bár, de elkiáltotta magát, mert édesapja szegény születése évében ártatlan balekként eltűnt a zűrzavaros koncepciók pereskedése során, édesanyja meg a velencei tanácson ült napestig, remélve, hogy elkerülik az ügyfelek, így anyám egyedül volt otthon, kút sem volt az udvaron, kíváncsi is volt nagyon.

Végülis meg sem riadtam, suttogta később, kezemet görcsösen szorongatva, az ágyán, amikor az az ember megjelent, alig csuktam be a szám, s ott állt előttem, hívott, kisasszony, mondta, és simogatott, mint a selyemblúzom, amit akkor kaptam csomagból újonnan, a hangja, itt vagyok, hol fúrhatok.

Hát, mondtam, mondta anyám, itt, és körbemutatott az udvaron, gondolom, mert anyám szemében láttam apám perzselő, világmély tekintetét, s tovább nem is mesélt, nem is kellett, éreztem, hisz az ő vére van bennem.

A kút meglett, bár nem sokkal, kilenc hónappal később, mire a ravatalozóból hazaértek a velencei, de nemcsak ők, hanem mind a többi asszonyok, az általa fúrt kutakban, melyek addig oly hűs, tiszta vizet oly bő hozamban adtak, egy csepp nedvesség nem sok, de annyit sem leltek, kiszáradt mind, s forróság áradt belőlük, hogy fölolvadtak a kertek, mind a hó csörgedezni kezdett, s a januári fagyban megtévedve kinyíltak a virágok.

Aznap éjjel anyám hallotta, hogy anyja kilopódzik a hálószobából a kertbe, cuppogva, hogy többé senki se lássa Velencén.

A legtöbb udvaron, ahol asszony volt a háznál, felbukkanása után nem sokkal egy, de volt, ahol két kút is lett, s ahogy telt az idő, sok helyütt annyi kút lett az udvaron, a kertben, a háztájiban, a legelőn, a víkendtelken, a réten, a szántón, az erdőben, a közös gazdaságban, az istállók közepén, hogy a tanácselnök kénytelen volt kútfúrási korlátozást elrendelni, noha elismerte, messze vidékről jártak a hűs, tiszta vízért Velencébe, amely így lassacskán turistaforgalmi centrummá vált.

Anyám kérdezte többször apámat, János, mennyivel tartozom, de ő csak, mesélte anyám, ráemelte azt a világmélykék szemét, és mosolygott, amikor nagyanyám éppen a tanácson bújkált a potenciális ügyfelek elől. A férjek, fiak, báttyak, öccsök, vőlegények és legények persze észrevették, hogy lyukacsos lett a világ a környéken, de valahogy nem csodálkoztak, sokmindenhez már hozzászoktak, csak takaros fedeleket ácsoltak a kutakra, a vizüktől meg úgy megszépültek, az öregek úgy megfiatalodtak, a lurkók úgy megemberesedtek, hogy a különböző korú fehérnép szíve csak úgy repesett, ha rájuk néztek – bár ilyenkor is inkább elsuttogták maguk elé a prózai varázsigét: János, jöjjön kedves, kéne egy jó kis fúrás.

Nem tudta senki, mondta anyám, hol lakik, de mindig megjelent, ha hívtam.

És másnak is.

De nem voltam féltékeny, apád, mondta anyám, az emberi nem közös kincse volt, mint világtengerfenéken az olaj.

Senkitől nem kért soha pénzt, pedig rettentő sokat dolgozott, villogott izzadt hátán a fény, s valahogy köré görbült puhán a tér, mondta anyám, emberszabásúvá tette, mintha mindez az ő kivetülése lenne, s benne én is, és mindannyian. Késő ősszel aztán azt kérte egy narancssárga alkonyon, hogy kössek neki magasnyakú pulóvert, ezt az egyet kérné csak, ha lehet, norvégmintásat, mert anyámat ő nagyon szereti, C. Andreát, s akit szeret nagyon, attól ilyet kér. És van-e sok pulóvere már, kérdezte valószínűleg anyám, mire János úr fölkacaghatott, s csöndesen, ahogy jött, mint egy halvány koratavaszi gyöngyvirágillat, elillanhatott.

Megkötöttem neki, persze, mondta anyám, napokig rohangáltam fonalért, mert mind elfogyott a környék minden boltjából, hol korábban roskadoztak a polcok a gombolyaghalmok alatt, aztán beiratkoztam egy kötőtanfolyamra, rengetegen jártunk oda, anyám mellett ültem, az édes, sose tudott kötni, nem szerette, ha fordítani kell egy sima ügyön.

Tulajdonképpen mindenki ott volt a kultúrházban, sose hittem volna, hogy ennyien vagyunk, és mind feszülten figyeltünk a csinos öregasszonyra, akinek nagyon mély tavacskák csobogtak a szemében, hogyan kell norvégmintát kötni a lázadó kötőtűk zavaros villódzása közben,

Ő volt apád édesanyja.

Karácsonykor megnyílt a főutcánkon az Úri Butik, mondta anyám, 67 karácsonyán, amikor annyi hó esett, hogy belepte a kutakat, belepte a várost, belepte a házakat, belepett minket, s e meleg lepel alatt éltünk, apád fúrt minden alagutat, gyertyafények táncoltak a hójáratokban mindenütt, a kisfiúk és a kislányok együttes erőfeszítéssel telepisilték karácsonyi jókívánságokkal a havas alagútjárdákat.

A butikot később nem találtuk meg, bár elolvadt a hó, ahogy a kutakból áradt a forróság.

A nyitásra minden asszony türelmetlenül várt, a férfiakat katonai helikopterek vitték el dolgozni, a kis szellőzőnyílásokon másztak ki, s ott is potyogtak vissza késő este, átázva, átfázva, s így különösen jólesett nekik belebújni a meleg, norvégmintás, csodaszép pulóverekbe.

Én az első voltam, mondta anyám, aki beléptem hozzá a pulóverekkel tömött, forró butikba, a csodálatosan izgató félhomályba, ahol mintha a kandallók pattogó fahasábjainak visszfénye táncolt volna, s valami szívszorító, csiklósimító, bimbófeszítő sugárzás, amint apád rám és rád, a hasamban, amit büszkén hordtam, hadd találjanak a sunyi célzások, ez erősíti a kicsit, téged, nézett és mosolygott, s intett a fejével, te ne vegyél pulóvert, s én megértettem őt, bennem voltál, rugdalóztál puha apád-talpacskáddal.

Apád, mondta anyám, úgy mosolygott a pult mögött állva, mint Krisztus mosolyoghatott a Hegyen, ahogy te is mosolyoghattál búcsúzkodva a hasamban, méhes, szomorú mosollyal, és nézte a kipirult, fölhevült asszonyokat, akik félmeztelenre vetkőztek, hogy fölpróbálják férjüknek, szeretőjüknek, vőlegényüknek, a lévőnek s a vártnak, a pulóvereket az ősz minden színárnyalatában, a tél minden fjordmelléki norvégmintájával, a simák, fordítottak és gubancoltak minden variációjával, kombinációjával és permutációjával, és rezegtek a mellek, az emlők, az érettek, a teltek, a feszesek, a bimbózók, a sötét udvarban ágaskodó kiscsikót nevelők, a kemény körték, az édes tejbarackok, a rezgő gazellák, a puhán leomlók, a büszkén fölszegettek, az előremeredők, a bimbaikat rejtegetők, a pihepuhák, a nedvedzők, a szégyenükben aprók s a hatalmasak, ahogy az asszonyok, lányok, csitrik, cserfesek, pletykásak, komolykodók, okosak, ostobák, hófehérek, kreolok és barnák mind ott forgolódtak apád előtt, a tükör előtt, és szeme lobbanásaiból tudták, gyönyörűek, mert megszépítette őket, és a férjek, ifjak, legények őrülten és észveszejtve merednek majd, önfeladva, beléjük feledkezve, hiszen ezért voltak mind e pulóver-köttetések, hogy minden férfiban benne legyen ő, hogy hatalmasan megnövelje erejüket, boldoggá hogy így tegyék az asszonyokat, asszonnyá hogy így tegyék a leányokat.

És csak forogtak előtte, tükör előtt felebarátnőim, mosolygott anyám, s ő csak intett, ülve már, mert ahogy fogytak a pulóverek, úgy nőtt a férfierő a városban, de úgy gyöngült, láttam, ő, és minden elvitt pulóverrel kevesebb lett, kisebb, erőtlenebb.

Az utolsó asszonyka, aki szőke volt, szép, s a hatéves kislány és húga anyja, amint az utolsó, az általa kötött pulóverrel meztelen felsőtestén kifordult a butikból boldogan, apád feje a pultra koppant és meghalt.

És így születtem én.