Özönvíz Velencében Part II

A Velence-tetralógia második darabjának második része.

A második lajtkocsi éppen a kúthoz ért, a lovak nyihogva fújtattak, méteres páradárdákat döfölve a levegő csörömpölő üvegébe, amikor házunk előtt leleplezte az elnök, nehogy elpattanjon a zimankó feszítőerőitől a lakosság erkölcsi gerince, az ismeretlen katona emlékművét, akit tulajdonképpen többen is ismertek, mivel a páncéltörő vállágyút kezelő tizedes fagyott elmozdíthatatlanul az utca közepébe, nem is sejtve, hogy meggyűlik majd a baja a katonai rendészettel húgom születésnapján. Ez a lajtkocsi kijutott az udvarból, tartálya alatt vadul lobogott a tűz, de a lovak az emlékmű mellett kilehelték, csak úgy csengett-bongott a jégharang felette, a lelküket, mert a kerekekre ráfagyott az úttest, hogy a burkolatból kiszakítva párhuzamos aszfaltcsík tekeredett a hóláncos gumiabroncsokra.
Nem megy ez, mondta kétségbeesve anyámnak és Magdolna és húga anyjának, mert ők átköltöztek hozzánk, nem bírták tovább a falakat lassan fölmorzsoló szívdobogást, az üveglakosság vezetője, már csak egy lajtkocsi maradt, ló egy sem.

A tanácsrendeletet, amit két szivar, két tea, két nő és három gyerek között a szőnyegen hasalva írt, mert az idegességtől kijött búvóhelyéről az aranyere, a padlásunk galambbejáró ablakából kiabálta szét, bár szivarmarta hangját többnyire elnyomta a tó felől érkező morgás, amitől meg-megremegett a velencei föld, csilingeltek a velencei csillárok, és keresztben megrepedtek a velencei tükrök, és valami távoli zaj, talán a megkésett mechanizmus fémsírása, az erőszakos tervinkubátorok túlnyomásos sziszegése, talán valami más, az óév jéghegye amint végképp belefagy az idő kocsonyájába. Mindenesetre a rendeletet, amely eredetileg arra irányult, hogy az utolsó lajtkocsi elé magukat fogják be az emberek, félelmében lényegében önkéntelen végrehajtotta a lakosság, mindenki hozzánk tódult, még szerencse, mondta anyám, hogy hazahoztam az anyakönyveket, most mivel takarózna ennyi ember, a nagyszoba elég hideg.
A takarók alatt a férfiak vacogni kezdtek, amikor a folyamatos szürkületben kisilabizálták az anyakönyvből kitépett lapokon saját elhalálozásuk dátumát.

A norvégmintás pulóvereket, miután ők nehéz lélegzettel végül mégis elaludtak, az asszonyok sírva lefejtették róluk, s rákötötték a kislányokra, mert egyedül Andorka, mondta meglepetve anyám, fiú, nehogy megfázzanak.
Másnap senki sem ébredt föl, a Nap sem, csak mi és anyám, aki gyorsan kiderítette meglepetése után, mielőtt megnyitotta nekünk a kisszobai bölcsődét, óvodát és iskolát, hogy a kisfiúk a nagyszobában anyjukkal maradtak, alszanak, s azt is, mert főzött neki forró szürkegrófi teát, hogy az elnök és Magdolna és húga anyja a csöndes galambok között a padláson alszanak, ahonnan lopva, mert félt a magasban, kinézett, s mi hallottuk, már játszottunk odalenn, magunkkal, hogy összetörik a teáskészlet, Velence eltűnt, sikítja anyám, mindenütt a tó van jégvértben köröttünk.
Most magánemberként vagyok e padláson jelen, morogta álmosan a fölrázott elnök, különben is elzsibbadt a karom, és szúr ez a pulóver, amit Magdolnától, Magdolna és húga anyjától kaptam, legalább kiviheted korcsolyázni, egyébként, a gyerekeket, ez az, dünnyögte háromnegyedrészt már álomban a norvégmintás magánember, Magyarország legnagyobb jégpályája leszünk, tódul hozzánk korcsolyán a dollár, és elaludt, és anyám, mondta a szülés után, nem tudta elítélni Magdolnát, aki szép és az ötödik hónapban volt.

Végülis, riadalom ide vagy oda, enni kell, s megböfiztetett minket, keze motolla, miután valamennyiünket megszoptatott, más étel nem volt már otthon, Magdolna zokogott, neki miért nincs még melle, s benne tej, mert azt mind nekem adná, a többiek viszont elégedetten gőgicséltek, egy nap híján hat hónapot életükből sikeresen túléltek már.
Másnap 1969. január 23-a volt, amit, mondta anyám az anyakönyvek tűzdelése közben, csak azért tudtam, mert előző este láttam a tévéhíradót, egy szót sem ejtettek benne rólunk, bár a Szabad Közép Európa című folklórműsorban, amely a pletykák, népi rémhírek, szemmelverések s egyéb boszorkánymesterségek ázsióját kívánta többnyire botcsinálta okkultista etnográfusként visszaállítani, megbízható, ámbátor befagyott forrásokra hivatkozva rövid közleményt olvastak föl, miszerint, de én ezt nem hittem el, mondta rögtön anyám, Velence szőrén-szálán eltűnt Magyarország térképéről, nem találják, a bevezető utakat dinoszaurusz-nagy jégbordák zárják le, mintha Velence évszakvadászként elejtette volna a telet, s annak jégcsontvázas hullája zuhant volna rá, a katonaság lánctalpas szállítójárművei, amelyek áttörtek a kordonokon, hogy tejet, kenyeret, húst és Népszabadságot vigyenek a városba, az utolsó jégborda átroppantása után a sértetlen első előtt lelték magukat, bárhonnan közelítettek is, s a helikopterek a város feltételezett légterébe nem tudnak behatolni.

Aztán se kép, se hang, csak ti szuszogtatok, mondta anyám, és egyéves születésnapomon olyan boldog mosollyal ajándékozott meg, ami még ma is bevilágítja az emlékezet hatalmas csarnokait.
Az esti gyertyafényben hallottuk először a tompa, fájdalmas sírást, mintha a bánat távoli hegyláncairól csorgott volna a kisszobába, anyám a hasát simogatta.

Ő tudta, biztosan.
Még délután azonban kinyílt a kert, a kútból nyári tengerillat, előlegben tavasz áradt és meleg, talán téged ünnepelt, mondta anyám, a virágokat azonnal celofánba csomagolta a fagy.

Magdolna segített neki vizet húzni, kezdett elnehezülni, s én már emlékszem arra, háromszázhatvanhat naposan, hogy úgy nevettek, csak úgy csengettyűztek a kristályok mindenütt, a vödörben egy ponty úszkált, s a kútban a tóból mind a többi, mind a hal, ide menekültek a jégdiktatúra elől, meg vagyunk mentve, azt hiszem, énekelte anyám és Magdolna, miközben röpködtek a pikkelyek, s darált halpapit kaptunk az anyám melléből fejt tejbe áztatva, számban ma is elárad az az íz, akár egy hosszú tengeri csók egy sellővel a víz alatt.
Az esti filmet Magdolna öléből néztem, a kép homályos volt, mintha a műsort egy másik világból közvetítenék, s alig vettük észre, hogy a mozgókép hosszú percek óta áll, mert a kalózok hajója alatt fenékig befagyott a tenger, s a képernyő pattog, amint feszíti kifelé a jég.

Anyám reggel, bár a Nap továbbra sem kelt fel, a csönd fogyott el az álom kancsóiból, riadtan szerelte le a hátlapot, s a dobozban csak egy hosszú, furcsán összetekeredett csövet talált, tele elfeketedett fényképpel, amelyek rögtön elporladtak a pislákoló petróleumlámpa mellett, az asztalon csak egy kupac hamu maradt.
És Anna megállíthatatlanul zokogott.