A polgármester szűzbeszéde a tornácon (nyitány)

A szeretet üti a halhatatlanság páncélján azt a rést, hol kibugyog ránk a halandóság.

Polgártársaim, mondta, testvéreim, nem szerettek engem, de én sem szeretlek titeket, mondta, és megfagytak szemünkben a bánat hideg tavai, igen, tudom mindezt, mondta, és ez így van rendjén, mert e várost mindig a szeretet kereszteshadjáratai rombolták le, a szeretet zászlai lengtek a krematóriumok ormain, a szeretet harsonái űztek harcba titeket, már fölemelte a hangját, testvéreim, szemünkben ropogott a jég, ahogy tekintete végigpásztázott rajtunk, a belénkfagyott könnyek sarkvidékein meg őrjöngött az emlékezet hóvihara, itt minden a szeretet nevében pusztult, kiáltott ránk, itt a szeretet abroncsai roppantották össze a lelkeket, már üvöltött, fröcskölt ránk a kaktuszvirághervadás-szagú dögvésznyál, itt mindig a szeretettel ajkatokon dögöltetek meg, testvéreim, itt a szeretet sivataga habzsolta föl a túlélet ritka oázisait, már dörgött a hangja, mintha minden háborúnk minden égzengése visszhangzana benne, testvéreim, rázta felénk csontrohadt-ökleit, ez a palota nem azért volt az éj zárványa, mert elődeim belepistultak a hatalomféltésbe, nem!, ők a szeretet mérges palántáit vigyázták az érzelmek rémsötétjében, a szeretet álmát pátyolgatták riadtan, igen, elődeim ez örök álmot óvták az ébredéstől, nem mervén szembesíteni semmily külvalóval, a város fényeivel sem, nem ugrasztván össze semmily léttel, veletek, testvéreim, sem, mert a szeretet álma tönkrerohad a szeretet szomorú valósága előtt, s ezért nem élhetett bennük a valóság szeretete sem, ezért bujdostak rettegő haramiákként ez éktelen éjkastélyban, ezért temettétek egyre gyakrabban véreitek, ezért pusztultatok, testvéreim!, s úgy üvöltött, hogy szakadó dobhártyáink csontropogtató lármájában egymás befagyott tavaiba dermedtünk, hiszen tudtuk, igaza van, mert csak neki lehet igaza, mert igen megfogyatkoztunk, és már se könnyünk, se jajszavunk.

De én tudom, testvéreim, halkult el, én tudom, hogyan mentsük meg a várost, és végigvillámlott rajtunk a szeme, ki kell irtanunk magunkból ezt a gyilkos vírust, elpusztítanunk szívünkben a szeretetet, mert ne feledjétek: a szeretet üti a halhatatlanság páncélján azt a rést, hol kibugyog ránk a halandóság, de ha nem szeretünk, akkor nincs miért félnünk, akkor alábbhagy a vágy lélekmaró hullámverése csökött tudatunkban.