Több szén, jobb élet?

Ha a földi élet működését az határozza meg, mennyi felhasználható energiát nyújtanak a bioszféra energiapiramisának legalján tenyésző növények a tápláléklánc felettük álló fajai számára - hiszen ez dönt a hasznosítható energiatartalékokról minden olyan élőlény számára, amelyek a fotoszintézis képességének hiányában a növények elfogyasztásával nyerik az élethez szükséges energiát -, akkor e ténynek rendkívül ellentmondásos következményei lesznek a globális felmelegedés kapcsán.

Az élet alapfeltételét a Föld felszínére beeső napenergia biztosítja. Ennek mennyisége mellett az a legfőbb meghatározó tényező, hogy milyen hatékonysággal épül be a rendelkezésre álló napenergia a növényekbe a fotoszintézis során. A folyamat nem hatékony: a növények a bolygónkra érkező napenergiának átlagosan csak 1%-át hasznosítják a cukorszintézis során.

A fotoszintézis láncolatának leggyengébb láncszeme - ami magyarázza a növények nem túl hatékony napenergia felhasználását - annak a nyersanyagnak a hiánya, amiből a fotoszintézis során a cukor készül. Ez a nyersanyag nem más, mint a légkörben lévő széndioxid. Az atmoszférában ugyanis mindössze 0,03%-ban van jelen széndioxid. Alapvetően ez a tény akadályozza, hogy több napenergia hasznosuljon a fotoszintézis során, s így több energia kerüljön a táplálékláncba. Ha a napsugárzás jelentősen felerősödne, a cukorszintézis hatékonysága akkor is csak alig változna, hiszen nem volna elegendő széndioxid a többletenergia felhasználásához.

És itt jön az ellentmondás. Ha ugyanis a globális felmelegedés miatt egyre több széndioxid kerül a légkörbe, akkor javulhat a fotoszintézis hatékonysága, így a bioszféra energiamérlege, vagyis javulhatnak az élet feltételei.