Nem itt a vége

Sokak hite szerint a technológiai fejlődés lassan lehetővé teszi az ember számára, hogy saját fejlődését a saját tervei szerint a saját kezébe vegye, s így az evolúció vak órásmestere (Dawkins) helyett saját mérnöki precizitásával alkossa meg a jövő mindennapi szuperlegényeit és -leányait. Vajon lehetséges ez?

Halleluja, ez aztán a szép jövő. Akit érdekel, bogarásszon a dagadó transzhumán irodalomban. Szerintem téves ez az út, vagyis pontosabban fogalmazva: zsákutca a javából, miután elégtelen neurológiai tudásunkra akar szilárd jövőképet alapozni.

A transzhumanisták víziója helyett régen gondolkodom azon, hogy az emberi faj egyszerűen egy a sok százmillió földi létforma közül, amelyben véletlenül megtestesült egy különlegesen komplex információfeldolgozó-képesség.

image-gallery

Ez a képesség (az agy) azt az illúziót gerjeszti, hogy az információfeldolgozás folyamatos gyorsításával exponenciálisan növekvő nyereséghez juthatunk, ami végül lehetővé teszi, hogy legyőzzük biológiai korlátainkat és örökéletűvé tegyük magunkat (bármit is jelentsen ez).

A valóságban viszont egyáltalán nem a valós világegyetem urai, hanem az információfeldolgozás elkerülhetetlennek látszó mellékhatása: féktelen képzeletünk foglyai látszunk lenni.

Kétségkívül nem mi vagyunk az evolúció csúcsa - hogyan is lehetnénk az, ha csak pár százezer évre tekinthet vissza humanoid múltunk a milliárd években mért földidőben?

Ráadásul isteni szomorúság jellemezhetné az univerzumot, ha mi lennénk a teremtés legnagyobb tette - szomorúság, hogy a csodálatos lehetőségek színes fonala ennyire kibogozhatatlanul összegubancolódott a kudarcok és tévedések koszos férceivel.

Jön tehát utánunk más: hogy intelligens darazsak lesznek-e vagy egy ránképülő divinikus faj az utódaink, még nem tudhatjuk - vagyis mi soha nem is tudhatjuk meg.

Pont ez az ember utáni jövő lényege: fogalmunk sem lehet róla, milyen lesz.