A feje tetejéről a talpára Einsteint

A túlhabzó információáradatban könnyen megfulladunk. Forduljunk Einsteinhez segítségért...

A világról ránk ömlő információk túlhabzása miatt úgy érezzük, felgyorsult velünk az idő. Ennek következtében meg úgy érezzük, semmire nincs időnk. Különösen nincs időnk arra, hogy a ránk ömlő információkat értelmezzük. Ezért örömmel fogadjuk a készen kapott értelmezéseket, minél egyszerűbbek, annál inkább.

Egy magyarázat annál egyszerűbb, minél jobban hat az érzelmeinkre - azaz minél jobban képes meglovagolni egy archetipikus történetet. Nincs túl sok ilyen történet, és majdnem mindben van egy hős, aki valahogy megmenti a világot a gyűlölni való ellenségektől.

A hatékony magyarázat mindig érzelmi magyarázat, és az érzelmi magyarázat mindig tartalmazza a gyűlöletet mint a legkönnyebben mozgósítható mentális energiaforrást. A felvilágosodás vesztésre látszik állni…

Egyre inkább a készen kapott magyarázatokra támaszkodunk, s így kétkedés nélkül elfogadjuk, hogy a világ olyan, amilyennek helyettünk mások látják - amilyennek mások szeretnék, ha mi látnánk . Az idő fölgyorsulása azt eredményezheti, hogy egyre gátlástalanabbul hódíthatnak a demagóg elméletek, hiszen minden demagógia lényege az átgondolásra fordítandó idő megtakarítása: a körmönfontan primitív általánosítás.

Einstein az 1905-ben kidolgozott speciális relativitáselméletében bizonyította, hogy a világegyetemben nem létezik abszolút idő.

A világegyetemben semmilyen fizikai mennyiség sem abszolút: minden relatív, azaz egymástól függ. Kivéve egyetlen mennyiséget, a fény sebességét, amely makacsul mindig ugyanannyi: nagyjából 300 ezer km másodpercenként. Einstein levezette, a fizika törvényei ilyen körülmények között akkor maradnak sértetlenek, ha elfogadjuk, hogy az idő múlása a sebesség függvénye: minél gyorsabban (minél inkább fénysebesség-közeli tartományokban) halad például egy űrhajó, annál lassabban múlik az űrhajó ideje egy földi megfigyelő számára.

És ekkor következik a híres Iker-paradoxon. Egy ikerpár egyik tagja, Anna itt marad a Földön, míg testvére, Betty, egy rendkívül gyors - értsd: fénysebesség-közeli gyorsasággal repülő - űrhajóval 2010-ben elutazik a világűrbe, majd egy hatalmas kör után 2030-ban hazatér.

A paradoxon a következő: Anna szempontjából Betty ideje lassult le, hiszen az űrhajója óriási sebességgel távolodott a Földtől, ezért a relativitáselmélet értelmében az űrhajóban lassabban telt az idő, vagyis hazatérésekor az űrhajós Betty fiatalabb lesz, mint a Földön maradt Anna.

Igen ám, de Betty szempontjából meg pont fordított a helyzet: ő az űrhajójából úgy látta, hogy a Föld távolodik tőle iszonyatos sebességgel, következésképpen a földi idő lassul le, vagyis az ő visszatérésekor a lassúbb időben élő ikertestvér, a földi Anna lesz a fiatalabb.

Anna viszont nem lehet egyszerre öregebb is, meg fiatalabb is Bettynél. (Szinte hallom, amint József Attila macskája elégedetten nyávog.)

image-gallery

Megdőlt az elmélet? Egy csudát. A példa azért látszik paradoxonnak, mert nem veszi figyelembe a szimmetriasértést Anna és Betty mozgása között. Betty űrhajója ugyanis nem egyenes vonalú egyenletes mozgást végez, mint Annával a Föld, hanem először fölgyorsul, aztán a fordulóhoz lelassít, aztán újra fölgyorsul, majd a hazaérkezéshez megint lelassít: s e gyorsulási adatok figyelembe vételével rögtön egyértelművé válik, hogy a földi Annához képest valójában az űrhajós Betty lesz fiatalabb a hazatérésekor.

Mi ebből a tanulság?

Az, hogy az idő múlásának üteme a helyzetünk függvénye. Minél gyorsabban száguldunk, annál lassabban telik az időnk egy külső megfigyelő számára.

De mindez igaz fordítva is: minél gyorsabban telik az időnk, annál lassabban jutunk el máshová.

Ha hagyjuk, hogy túlgyorsuljon az időnk, nem jutunk sehova.

Miközben a technológiai komplexitás fejlődési üteme megállíthatatlan tempóban gyorsul, érzelmi komplexitásunk nem fejlődik sehová. Ugyanolyanok a reakcióink, mint 150 ezer évvel ezelőtt: félelem, agresszió, bizalmatlanság, csalódás keserű kínja mérgezi a szeretet iránti vágyunkat.

Az emberiség napról napra többre képes, mint amire alkalmas.

És egyre nő a technológiai fejlettség és az érzelmi feldolgozóképesség között a szakadék.

Egyszerűbben fogalmazva: az agressziónk, aminek köszönhetjük, hogy idáig jutottunk, az evolúciós időskálán alakult ilyen fenomálisan tökéletes jelenséggé. Millió és millió évre volt szükségünk a genetikai kódoláshoz.

Az agressziónkat kordában tartó kultúra, s vele a felelősség kultúrafüggő fogalma ezzel szemben azonban csak a mi emberi időskálánkon értelmezhető. Következésképpen a felelősség nem kódolódhatott genetikusan, legfeljebb kulturálisan, mivel mindössze néhány ezer éves időskálán létezik.

Agresszív vagy, évmilliók óta, mert különben nem lehetnél itt.

Felelős vagy, évszázadok óta, mert különben kipusztítottad volna magad.

És ugyan mi a garanciánk arra, hogy kis kulturális kitérő után nem a sokmillió éve győztes agresszió nyer? A kultúra a legkisebb válságban is úgy hull le rólunk, mint ruha a boldog szerelemben, sőt! Nem is kell mongoloid politikai torzszülöttek hagymázas rémálmaira asszociálnod, elegendő a szomszéd autós vicsorára gondolnod.

(Melléktéma: ha úgy véled, hogy idióta, aki az emberiségről papol, akkor súlyos és életveszélyes tévedésben vagy: minden ember testvér. Összeköti őket a bioszféra. Különösen a szar.)

Hová gyorsulhat ez a fejlődés?

A legvalószínűbb előrejelzés szerint minden hálózatokba fog kapcsolódni: elnetesedünk.Minden összekapcsolódik mindennel. A számítógép nem az asztalon áll vagy a táskádban lapul vagy a tenyeredben csicsereg majd, hanem mindenütt jelenvaló lesz, de úgy, hogy észre sem veszed: a gatyád kommunikál a mosógéppel, a bankszámlád a gázszolgáltatóval, az autód a rendőrrel, a naptárad az ügyfeled naptárjával. A mindenütt jelenvaló digitalizáció mindent interaktívvá tehet: a telefonod veszekedhet az autóddal, a tévéd a digitális áruházzal, és így tovább. Fogalmunk sincs, mindez hova vezethet.

És éppen ez a gyorsulással a legnagyobb baj: nem tudjuk, hová tartunk.

Hogy tartunk-e bárhová is.

Képzeld, amikor ez 9 milliárd ember közös kételyévé válik két-három évtized múlva. Kilencmilliárd! Aki mind enni akar, inni akar, ölelni akar, aludni akar - a mindenséggel már nem olyan biztos, hogy mérni akarja magát -, s ha mindezt nem teheti, agresszívvá válik.

Brave new world…